Teljesen abszurdnak tartja Konok Tamás, hogy Makovecz Imre kis baráti társasága, mely önmagát akadémiának nevezte el, politikai hatalmat kapott és belekerült az alkotmányba. A Kossuth-díjas festőművész szerint ez nem tesz jót a művésztársadalomnak, a nemzetközi megítélésünknek és országunknak sem. Úgy véli, a szabad játéktéren természetesen helye van a Magyar Művészeti Akadémiának, de semmi nem jogosítja fel őket, hogy kisajátítsák az egész művészeti életet.
Beszél arról is, hogy idehaza a vizuális kultúra területén nagy az elmaradás, hiszen a kortárs művészettel alig találkozik a magyar közönség.
– Ön, aki az ötvenes évek óta Párizsban él, számos helyen megbecsült művészként fordult meg, ismer olyan művészeti akadémiát a világon, ahol a tagok fizetést kapnak, mint nálunk, a Magyar Művészeti Akadémián?
– Nem tudok ilyenről. Én a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja vagyok, ott nincs anyagi juttatás. És ez így van jól. Látva, hogy ma egy fiatal képzőművész, építész számára milyen nehéz elindulni, azt hiszem, inkább őket kellene támogatni.
– Mit gondol, mi lesz a jövője a Magyar Művészeti Akadémiának?
– Bizonyára lesznek belső konfliktusaik…
– Már volt is néhány konfliktus, de nem hullott szét.
– Nem is fog, attól tartok egyre többen belépnek majd, anyagi okokból.
– Nem csupán támogatásban részesülnek a tagok, de a Magyar Művészeti Akadémia politikai hatalmat is vindikál magának.
– Mi, a Kosáry Domokos által a Magyar Tudományos Akadémia önálló, társult intézményeként létrehozott Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai egyenként természetesen kifejezhetjük nézeteinket, de akadémiánk nem politizál, és nem kér hatalmat. Teljesen abszurdnak tartom, hogy Makovecz Imre kis baráti társasága, mely önmagát akadémiának nevezte el, politikai hatalmat kapott, és belekerült az alkotmányba, ami példátlan. Ez nem tesz jót a művésztársadalomnak, a nemzetközi megítélésünknek, és országunknak sem. A szabad játéktéren természetesen helyük van nekik is, de vajon milyen alapon sajátítják ki az egész művészeti életet?
– A Magyar Művészeti Akadémia – legalábbis elnökének, és jó néhány tagjának – megnyilvánulásaiból az olvasható ki, úgy vélik, hogy épp az olyanok, mint ön, akik „a nemzetközi trendeknek megfelelően alkottak”, kiszorították őket a játéktérből. Erről mit gondol?
– A művészetek megítélésében egyedüli szempont a kvalitás. Az előadóművészetekben a kvalitás megítélése egyértelmű; az, hogy valaki mennyire uralja a hangszerét, meglehetős objektivitással eldönthető. Ez nem ennyire egyértelmű az alkotóművészetekben, különösen a kortárs képzőművészetben, mely sokkal összetettebb és szubjektívebb, és a rövid idő távlatából még is nincs rálátásunk. Idehaza ráadásul a vizuális kultúra az irodalom és zene mögött háttérbe szorult, mind nemzeti ébredésünk korában, mind pedig később. A 19-20. századi költészet világszínvonalában és belső értékrangsorában nem kétkedünk, akkor sem, ha nem lett világhírű. Ám az utóbbi néhány évtizedben prózairodalmunk, a nyelvi elszigeteltségünk ellenére is nemzetközi tekintélyre tett szert. Nem beszélve a zenéről, melyben Liszten, Bartókon át, Kurtágig, Ligetiig, Eötvösig máig nagyhatalom vagyunk. Nem így a képzőművészetben. Nem születtek olyan irányzatok, iskolák, melyek beleszóltak volna az egyetemes művészet folyamába.
– Ez lehet talán az oka, hogy egyes művészek úgy gondolják, meg kell teremteni az echte magyar művészet? S miután ez nem sikerül, illetve nem sikerül külföldön eladni, rém frusztráltak lesznek, és úgy érzik, elnyomják őket.
– Én a szabadságban hiszek. Ne felejtsük el, hogy mi képzőművészek árucikket állítunk elő, amit el kell adni. Tetszik, nem tetszik, megmér bennünket a piac.
– De vajon megmér-e? Kíváncsi-e ránk?
– Azt nem lehet várni, hogy a hegy menjen Mohamedhez. A világon néhány hely van – New York, London, Berlin, Párizs, Zürich – ahol a kortárs művészet legjava jelen van. Nem kell máshová menni a vásárlóknak, érdeklődőknek. Aki itt nincs jelen, az nincs.
– Nem segíthet a tervezett Budapest Biennále?
– Talán igen. De nagyon nagy a verseny. A legnagyobb kérdés, hogy eljönnek-e a jelentős országok, intézmények, galériák. Érdekli-e őket a magyar piac annyira, hogy beletegyék azt a rengeteg pénzt, amibe egy biennálén való megjelenés kerül.
– Van-e magyar piac?
– Van, csak sajnos nem része a nemzetközi műtárgypiacnak. A vizuális kultúra területén nagy elmaradás van idehaza, hiszen a kortárs művészettel alig volt alkalma a magyar közönségnek találkozni. Az oktatási rendszerünknek is nagy hiátusa, hogy a művészeti, intuitív oktatás háttérbe szorul. A nehéz gazdasági körülmények és a tradíciók hiánya miatt a vizuális kultúra iránt érdeklődő hazai közönség pedig nem válik gyűjtővé.
– Pedig az árak itthon alacsonyak.
– A nyugat-európainak töredéke. De ez sem jó. A műtárgypiacon a túl olcsó ár is elriasztó lehet.
– Mit tehet az állam?
– Az volna a jó, ha a kultúráért felelős minisztérium támogatná, hogy a magyar galériások a magyar képzőművészek műveivel kijussanak a kortárs művészet központjaiba.
– A nagy galériákba a kortárs művészetünkkel, komoly tradíció nélkül igen nehéz betörni. Az egyesült Szépművészeti Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria aktív kiállítás-politikája nem segít ebben? A közelmúltban Bécsben és Rómában mutatkozott be a magyar modernitás, néhány hét múlva pedig a Musée d’Orsayben lesz látható az Allegro barbaro című kiállítás.
– Ez nagyon jó. Van néhány olyan magyar alkotó, akinek az életművére építeni lehetne. Szerintem Rippl-Rónai József a Nabis egyik legjelentősebb alkotója volt. Ha lenne száz szabad képe, lehetővé válna, hogy a jelentős külföldi magángyűjtemények, múzeumok bevásárolhassanak belőle. Hiába tarjuk nagyra Rippl-Rónait, ha csak nálunk lehet látni, soha nem fogja a helyén kezelni a világ.
– Ön azon kevesek közé tartozik, aki világhírre tett szert. Mi a receptje?
– Erre nincs recept. Kényszerűségből maradtam Párizsban. Huszonéves voltam, kezdő festő, amikor 1958-ban eljutottam oda.
– Hogy kapott útlevelet?
– Spiró György Tavaszi tárlat című könyvében pontosan leírja, hogy közvetlenül az 1956-os forradalom után, rövid ideig némi enyhülés volt tapasztalható a képzőművészeti életben. Aztán a következő évben már egy kiállításra hívtak vissza a francia fővárosba. Ekkor már nehezebben ment az útlevél megszerzése. Már kint voltam, amikor kaptam egy New York-i meghívást, amihez csak néhány hónappal kellett volna meghosszabbítani az útlevelemet, és amerikai vízumot adni. Ezt először megígérték, majd megtagadták. Ha hazajöttem volna, két dolog között választhattam volna, vagy népi-történelmi képeket festek a Képcsarnoknak, állami hivataloknak, vagy feladom a művészetet.
– Szóval a véletlenek köszönhet mindent?
– A véletlennek, és annak, hogy az ember ott legyen, ahol a dolgok történnek, ahol a kortárs művészet zajlik. Egy neves zürichi galéria, mely a képeimet árulta, olyan szerződést kötött velem, hogy az év egy időszakát a városban töltsem.
– Mi volt ennek a lényege?
– Az, hogy a galériás elhozhassa hozzám az érdeklődőket.
– A képek nem beszélnek magukért?
– Óh, nem ilyen egyszerű a dolog. A vásárlók zöme nem csak galériában vásárol. Én őszintén szólva nem szeretem látni a malacot, mielőtt megeszem, de a képvásárlók nem így gondolják, ők szeretik megismerni személyesen a művészt, életútját, készülő műveit, környezetét. S mi művészek eljátsszuk a szerepünket.
– Szóval nem lehet valahol az istenháta mögé az elefántcsonttoronyba elvonulni, hanem részt kell venni a show-ban?
– A mai létünk, ha tetszik, ha nem, a show-ban és a performance-ban zajlik. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy csupán a tartalom számít. Sőt abban sem, hogy a tartalom és a csomagolás élesen elválik egymástól. Egy művésznek fel kell építenie a saját imidzsét. Ma nem azt kérdezik, hogy mit festesz, hanem azt, hogy melyik galériához tartozol.
– A galéria persze sokat beletesz az üzletbe.
– Természetesen. Jackson Pollock egy hét alatt lett világsztár, mert a galériása megvett a Life magazinban egy interjút. Akkoriban néhány színes magazinból tájékozódott a világ. Ma ez egy kicsit összetettebb, de a befektetés nem kerülhető el.
– És gondolom a későbbi invesztíció sem.
– Egy galériás aki szorosan együttműködik a művésszel, nem engedi, hogy lemenjenek az árai a műveinek. Ha egy bizonyos összeg alatt kalapács alá kerül egy kép, akkor az ügynök rögvest ott terem, és intézkedik.
– Hogyan?
– Végső esetben megveszi. Ezzel az alkotót is védik, hiszen az ő műtárgyának az értékét őrzik, és a vevőt is. Ha egy kalapért kiadok 20 ezer forintot, és a következő sarkon 100 forintért kínálják ugyanazt, úgy érzem becsaptak.
– Az ötvenes évek végétől él Franciaországban, a rendszerváltás után mégis hazatért, 2000 óta pedig már inkább idehaza tartózkodik. Melyik országhoz kötődik jobban?
– Az identitásom ide köt, Magyarországhoz, de Franciaországban váltam festővé.
– Nemcsak a saját és felsége, Hetey Katalin alkotásait őrzi, hanem jelentős gyűjteménye van magyar és nemzetközi kortársak, barátok munkáiból; úgy tudom foglalkoztatja, hogy ez a kollekció egyben maradjon.
– Valóban, én még személyesen ismertem Mirót, Tapiest, Eduardo Chillidát és másokat, őrzök tőlük műveket, és itt van fél évszázad levelezése is, egy jelentős könyvtár. De anyai ági ősöm, Ferenczy István, az első magyar szobrászművész hagyatéka is nálam van. Aggódom mindezek sorsáért, mivel nincs közvetlen örökösöm. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ma lehetetlen egy új múzeumot létrehozni. Számos fáradozásom, és próbálkozásom ellenére, hagyatékom sorsa kétséges.
Létünk misztikájának keresése
„A festészetnek nem az a feladata, hogy a látványt utánozza, hanem az, hogy a láthatatlant láthatóvá tegye – fogalmazza meg hitvallását az 1930-ban Budapesten született Konok Tamás festőművész. A Kossuth-díjas művész Párizsban, Zürichben, Budapesten él és dolgozik. Konok először zenésznek készült, ám „végül hangomat a festészetben találtam meg” – mondja a pályakezdéséről. A Képzőművészeti Főiskolán mesterei Bernáth Aurél és Berény Róbert voltak.
Pályájának kezdetén figurális stílusban alkotott. 1958-ban párizsi ösztöndíjának idején próbálta összeegyeztetni a természetelvű és az absztrakt stílust. 1959-ben végleg Párizsban marad, s ettől kezdve főleg vonalra építő műveket készített, melyek szerkezete a kollázsokéhoz hasonlatos. A művészetét meghatározó lírai nonfiguratív ábrázolásmódja a 70-es évek elején bontakozott ki. „A geometrikus absztrakt művészet az elmúlt évtizedekben valahogy mindig meg tudott újulni, vagy mássá tudott válni, gondoljunk csak a svájci konkrétokra, vagy a párizsi Cercle et Carré-ra, aztán az amerikai hard edge-re és minimal artra. Manapság pedig sokat beszélnek az új geometriáról, az op-art visszatéréséről. A konstruktív vonal egyfajta állandóságot jelent a művészetben.” – vall erről a művész. 1983 nyarán szerepelt Zürichben a Geometrische Abstraktion című bemutatón, melyen az irányzatnak olyan rangos képviselői mutatkoztak be, mint J. Albers, A. Herbin, F. Morellet, F. Picabia
A vonallal, a vizualitás legelvontabb eszközével minden kifejezhető: „Vonalrendjeimet úgy tekintem, mint gondolatmenetem anyagra való írását térben és időben”- mondja Konok Tamás. Művészetét az utóbbi húsz évben a transzcendens életérzés, létünk misztikájának keresése jellemzi, írja róla :
Faludy Judit