Martos Gábor – Vigyázat! Frissen mázolva! I. Esetleges esettanulmány

Konok Tamás festőművészt valamikor ez év késő tavaszán felkereste egy gyűjtő ismerőse azzal, hogy felkínáltak számára egy Konok-munkát, ám részben a kompozíció kvalitásai, másrészt a képért kért gyanúsan kedvezőnek tűnő ár miatt neki fenntartásai vannak. A festő megnézte az állítólagos munkájáról készített fotót, és egyértelműen kijelentette: a képet nem ő festette. A történet ezzel akár itt véget is érhetett volna, hiszen mint Konok Tamás elmondta, nem először fordul elő vele ilyesmi, úgy öt évvel ezelőtt egy gyűjtője felhívta: mivel neki sürgősen el kell utaznia, arra kéri a festőt, hogy menjen be az egyik fővárosi kép- és régiséggalériába (az egyik legrégebbibe és legismertebbe), és vegye meg egy ott lógó képét, mert nem szeretne lemaradni róla, s ahogy hazaér, természetesen azonnal kifizeti az árát a művésznek és elhozza tőle a festményt. Konok be is ment az üzletbe, ahol döbbenten szembesült a – mint most mondja – „dilettáns hamisítvánnyal”. Azonnal kérte a galéria vezetőjét, akinek elmondta, hogy a nevével árult kép nem az ő munkája. A galéria vezetője természetesen azonnal levette a falról a festményt – s a dolog itt nagyjából be is fejeződött (legalábbis a művész nem tud a további fejleményekről; a cég vélhetően visszaadta a képet a beadónak, és hogy azután mi lett vele – akár a képpel, akár a beadóval – ki tudja).

Konok Tamás tehát alighanem ezúttal sem tett volna különösebb lépéseket most felbukkant, újabb hamis képe ügyében, ha teljesen véletlenül másnap egy újabb gyűjtő ismerőse nem jelentkezik nála egy másik fényképpel, de az előző napihoz kísértetiesen hasonló történettel, miszerint eladásra kínálták neki a Konok-képet, ám részben a kompozíció… stb. Természetesen ez a kép is hamis volt. Ez a gyűjtő ráadásul azt is elmondta a művésznek, hogy az egyik fővárosi (budai) galéria küszöbönálló árverésének anyagában is szerepel három festménye, a neten látta őket, de ezekkel kapcsolatban is kételyek merültek fel benne. Konok Tamás tehát elment a budai galériába, ahol az a szerencse érte, hogy a két fotó után „eredetiben” is alkalma nyílt megismerkedni újabb három hamis Konok-képpel – ráadásul ezekkel eredeti Konok-keretekben.

Tudnunk kell, hogy Konok Tamás minden (nem sokszorosított) munkáját egyedi, általa tervezett és külön erre a célra készíttetett képkeretbe helyezi. Néhány héttel korábban viszont telefonon felkereste valaki, aki elmondta, hogy régebb óta van három Konok-festménye, ám sajnos nem a művész saját keretében, ezért szeretne venni tőle három keretet. Pár nappal később valaki (és nyilvánvalóan nem az, aki telefonált, merthogy az illető más nemű volt) meg is jelent nála a keretekért, amelyeket annak rendje és módja szerint kifizetett és elvitt. Konok Tamás pedig abban a bizonyos (budai) galériában a három hamis kép körül láthatta viszont jóhiszeműen eladott eredeti kereteit.

A gyakorlatilag egyszerre felbukkant öt hamis festmény így együtt már kicsit sok volt a művésznek, aki elment a kerületi kapitányságra és feljelentést tett, mire a rendőrség kiszállt, és lefoglalta a budai galériában a három képet. (Ezek abban a pillanatban eltűntek a netről is.)

Konok Tamás azonban ekkor már tovább gyanakodott. Nem volt rest, és végignézte a neten az axioart.com oldal árverési archívumát, amelyben akkor (május végén) 2004-től kezdődően jó pár munkája megtalálható volt, mint amelyek különböző hazai árveréseken szerepeltek. A művész ezek között is talált – ahogyan ő fogalmazott – „néhány” hamisat; a rendőrség pedig ugyancsak a neten egy másik (szintén budai) régiségbolt kínálatában is rábukkant további két Konok-festményre, amelyeket a művész szintén hamisnak ítélt.

Konok Tamás ezekben az „izgalmas” napokban ráadásul éppen hatalmas munkában volt: a Kiscelli Múzeumban július 2-án nyílt kiállítása kapcsán segítőivel együtt gőzerővel dolgozott egy könyv és egy ahhoz tartozó CD összeállításán. Az album azóta meg is jelent, s most ősszel (2009 októberében) a kötet angol, illetve francia nyelvű változatának megjelenésével egy időben jön ki az a CD is, amely tartalmazza a művész összes, 1946-tól kezdődően máig készített, nagyjából 5400 darab munkáját, fotóval, opus-számmal, fellelési hellyel. („Elsőéves főiskolás voltam, amikor egyszer Bernáth Aurél felesége egy náluk tett látogatásom során azt mondta nekem: fogadjon meg tőlem egy tanácsot, minden egyes elkészült munkáját írja fel – meséli a művész. – Apám ráadásul fényképész volt, úgyhogy 1946-tól 1958-ig minden képemről csinált fekete-fehér fotót. 1961-től kezdődően pedig majdnem minden munkámról színes felvételem van. Ezenkívül minden képem saját opus-számot is kap.” Érdemes megjegyezni, hogy a most felbukkant hamis Konok-képek hátoldalán is „természetesen” szerepelt egy-egy opus-szám, csakhogy ezek mind valótlanok voltak.) Ha a teljes oeuvre-katalógus megjelenik, onnantól fogva bárki azonnal beazonosíthatja a bárhol felbukkanó Konok-képeket. A művész azonban ettől függetlenül is mindenkinek azt ajánlja, nyugodtan keresse meg őt magát, mielőtt megvenne egy Konok-munkát, s ő a kép és az opus-szám alapján azonnal megmondja neki, hogy a kép valódi-e, illetve hogy felbukkanhat-e egyáltalán a kereskedelemben (merthogy esetleg például az a számú eredeti munkája éppen egy franciaországi múzeumban, netán egy svájci gyűjtőjénél van). Mert, mint mondja, „nem is csak az a baj, hogy a hamisítók rontják a rólam eddig kialakult minőség-képet és rontják a munkáimért eddig kialakult árszintet, hanem hogy tönkreteszik azt a bizalmat, ami nélkül pedig a műkereskedelem nem működhet”.

„Persze az is baj – folytatja ennek kapcsán Konok Tamás –, hogy Magyarországon ma bárki bármilyen képet árulhat. Nyugaton ha valaki találkozik egy festővel, nem azt kérdezi tőle, mit csinálsz, hanem azt: kinél vagy, vagyis hogy melyik galériánál. Svájcban én huszonkét éven keresztül álltam szerződésben a Schlégl Galériával, csak rajta keresztül adtam el a képeimet, illetve a műtermi eladásaimból is leadtam a neki járó százalékot. Magyarországon azonban ma ár-káosz van: van műtermi ár, galériás ár, ócskapiaci ár, aukciós ár. És a galériák – tisztelet a kivételnek – sem specializálódnak egynéhány művészre, akikhez aztán úgy értenének, hogy az mindenkinek garanciát jelentene, aki a munkáik iránt érdeklődik. Ebben a káoszban persze a hamisítók is vidámabban evickélnek.”

Hogy ez mennyire így van, az abból is tudható, hogy szakmai körökben időről időre más kortárs művészekről is hallani, akiknek hamis képei bukkannak fel a műkereskedelemben. A vásárló (-k egy jelentős része, de akár némely galerista, régiségkereskedő sem) pedig nincs abban a helyzetben, hogy ellenőrizni tudja egy-egy kortárs kép eredetiségét. Konok Tamás esetében ősszel megjelenő oeuvre-CD-je ugyan nagy segítséget jelent majd; de hát ez a kiadvány sajnálatosan egyedülálló, és az is kérdés, vajon a kereskedők és/vagy a gyűjtők közül hányan fogják rendszeresen használni. És végül itt van még valami, amiről már oly’ sokszor oly’ sok szó esett a hazai képzőművészeti életben, ám megoldás még csak körvonalazódni sem igen látszik rá: a képhamisításokkal szembeni látszólagos teljes tehetetlenség. Merthogy miközben a hazai műkereskedelemmel foglalkozók között olyanok is akadnak, akik szerint az ezen a piacon ma megforduló műtárgyaknak legalább az egyharmada hamis, addig Magyarországon mindeddig még soha senkit nem ítéltek el műtárgyhamisítás miatt; nota bene: a hamisítás, mint tényállás (leszámítva a pénz-, a bélyeg-, illetve a köz- és magánokirat, valamint az egyedi azonosítójel-hamisítást), nem is szerepel a magyar büntető törvénykönyvben (1978. évi IV. törvény), csak a csalás és a megtévesztés, vagyis ha például valaki bármilyen hamis árut eredetiként ad el. Az 1990-es évek végén Kaposváron – ráadásul ott is csak egy olyan, a kocsin és a forgalmi engedélyben lévő alvázszám eltérése miatt indított nyomozás során – kibukott végül huszonnégy darab, a rendőrség által lefoglalt hamis Rippl-Rónai-kép ügye, ahol ezek közül a képek közül kilencnek az eladásával négy ismertté lett károsultnak (köztük Szász Endre festőművésznek, aki két hamis Rippl-Rónaiért cserélte el a kereskedővel a botrányt végül kirobbantó gépkocsit) összesen 27 millió forintos kárt okoztak. Az egyik hamis Zorka például egy árverésen 7,5 millió forintért kelt el, miközben az eredeti nem sokkal korábban egy másikon 21 millióért. Az egy ideig előzetes letartóztatásba is vett „festő” és az ugyancsak előzetesben volt „kereskedő” ellen az eljárás végül a vádemelésig sem jutott el, mivel egyikőjük esetében sem volt bizonyítható a tudatos megtévesztés szándéka. (A kaposvári galéria egyébként ma is működik, kínálata a neten is megtekinthető.) A ma érvényes hazai jogszabályok alapján ugyanis másolatot bármilyen képről bárki büntetlenül készíthet, a kereskedő pedig „úgy tudta”, hogy ő eredeti képeket árul. 2007-ben az ORFK Nemzeti Nyomozó Iroda műkincsvédelmi alosztályának akkori megbízott vezetője egy interjúban elmondta: ezekben az esetekben „a kép készítőjére rá kell bizonyítani, hogy hamisítás szándékával festette meg a művet, és nem másolatot, tanulmányt készített. Bizonyítani kell továbbá a megtévesztés, a jogtalan haszonszerzés szándékát is” – ezt persze már az eladó, a kereskedő esetében is. Tavaly októberben a Nemzeti Nyomozó Iroda Bűnügyi Főosztály Különleges Ügyek Osztálya Műkincsvédelmi Alosztályának volt vezetője, jelenleg vezető főtanácsosa is hasonló „jogi nehézségekről” számolt be egy előadásában.

Ami hasonló ügyben eddig a magyar igazságszolgáltatásban történt, az annyi, hogy 2007 tavaszán Sopronban elítéltek egy 28 éves férfit, aki öt éven át csalt és sikkasztott úgy, hogy közben több hamis Vaszary-, Rippl-Rónai-, Szőnyi- és Czóbel-képpel fizetett az általa felvett kölcsönökért. Egy év három hónapot kapott (persze csak a csalásért) – három évre felfüggesztve…

A mostani hamis Konok-képek ügyében a rendőrség illetékese augusztus végén a „folyamatban lévő ügyben” nem nyilatkoz(hat)ott, de mint célzott rá, nem is nagyon lenne újabb mondanivalója. Reméljük, a „folyamat” eredményeként azért az ügyet előbb-utóbb lezárják; és persze sikeresen. Ha így lesz, szívesen látnánk végre majd egy bírósági ítéletet is. És persze nemcsak ebben, de minden képhamisítási ügyben.

Addig meg mindenki nagyon figyeljen, hogy mit vesz.

Martos Gábor – Artmagazin 2009/ 4. 8-12.o.

 

FacebookTwitterGoogle+Google GmailPrintFriendly