Ha egy alkotó életművén belül egyetlen, jól körülhatárolható műcsoportot vizsgálunk, abban valamilyen módon mindig türköztetve látjuk valamennyi alkotásának általános jellemvonásait. Hetey Katalin művészetének jellegzetessége az állandóság és a változás egyszerre, egyetlen formában történő megjelenítése, a geometria és az egyensúly tisztelete. Mozgatható, geometrikus alapformákból építkező fémszobrai, gömbök, hengerek és hasábok formarészleteit felhasználó térkonstrukciói ezt az állandó változásban létező rész-egész viszonyt jelenítik meg.

A klasszikus szoborfogalomból kiinduló, de az állandóságban a folyamatos változást megjelenítő plasztikák története végigkíséri a huszadik századi művészet történetét. Kezdetén ott áll Adolf von Hildebrand elmélete és gyakorlata, amely a relief térstruktúrájából és a nézőpont változásából kiindulva jut el a szobor lényegéhez, míg Erwin Wurm a század végén zsákszerűén eleven, alakváltoztató testszobraival ironikus formában zárja le átmenetileg a gondolatmenetet. A hatvanas-hetvenes években az op-art térhódítása és a mobil szobrok megjelenése a szobrászat klasszikus, statikus mivoltának újraértelmezését jelentette. Hetey Katalin változtatható szerkezetű plasztikáit alapvetően ebből az átértelmezésből kiindulva érthetjük meg. Talán legközelebb akkor kerülünk a hetvenes évek óta készülő fém szobrokhoz, ha többoldalú mozgatható relieffekként határozzuk meg őket. Ebből is kitűnik, mennyire ellentmondásos a szobrász által teremtett hibrid világ.

A szobrok ugyanis nem mobilok, mivel kiállítási környezetükben az alkotói szándék szerint csupán elvben mozdíthatóak – egyetlen nézetük láthatóvá – és nem reliefek, mivel klasszikus háromdimenziós formában jelennek meg. Nézetük azonban kiállításról-kiállításra – alkotói vagy kurátori döntéstől függően – változhat.

Egyes elemei kihúzhatóak, elfordíthatóak és a korábbitól teljesen eltérő külsőt kölcsönöznek a szobroknak, amelyeknek egy-egy vetülete fény-árnyék játéktól elevenné váló reliefként határozható meg. A visszatérés a klasszikus relief-fogalomhoz a fény térteremtő erejének hangsúlyozásával is összefügg, miközben a hagyományos szobrászati mű tömege vagy háromdimenziós kiterjedése Hetey Katalin műveiben játékos, mozgó geometria formájában jelenik meg. A műcsoport önálló egységet alkot az életművön belül, miközben gyökereire a korábbi sokoldalú pálya egyes állomásaiból következtethetünk. A művek kiindulópontját egyrészt a festői kezdetek, másrészt az állandóan vissza-visszatérő firkarajzok jelentik. A firka Hetey Katalin esetében nem az automatikus írás gesztusára vezethető vissza, helyette sokkal inkább geometrikus firkákról beszélhetünk.

Hetey gondolkodásmódja alapvetően geometrikus, amely azonban a véletlenből, a káoszból származtatja magát. Műveiben az egyértelmű formák mögül is elősejlenek a rajzos elemek. Mozgatható fémszobraiban a tiszta geometria szigorú elemei találkoznak a design ötletességével.

Hetey tervezési módszere közelebb áll a designhoz: első makettjeit viaszból készítette el, később alumíniumból, fából vagy sztirolból modellezte őket.

A hatvanas-hetvenes évek Nyugat-Európájában az ipari forma fénykorát élet: egy pillanatra elérhetőnek tűnt az élet minden területének megformálása, virágzott a formatervezés és a színdinamika, a köztereket és az épületeket absztrakt geometrikus szobrok kezdték benépesíteni.

Ebben a környezetben születnek Hetey Katalin első kísérletei, Mondhatnánk azt is, hogy csak ebben a környezetben születhettek, és ha az akkori hazai szobrászat hasonló alkotásokat hozott volna létre, legalábbis néhány alkotói könnyűszerrel megtalálta volna helyét a nyugat-európai kánonban, A műcsoport legfontosabb jellegzetességeinek egyike a kisplasztikai méret. Holott a megvalósulatlan tervekből kitűnik, a művészi szándék eredetileg nagyméretű köztéri szobrok létrehozására irányult.

A méret megnövelését azonban behatárolta a mozgathatóság, hiszen az eredetileg eltervezett négy-ötméteres nagyságrendű plasztikák mozgatásához nagyméretű gépezetekre lett volna szükség. Érdekes azonban elképzelni, hogy a hatalmas mozgó térstruktúrák hogyan alakíthatták volna egy-egy köztér arculatát. A műveken belül a formagazdagságot a tükröztetett, egymáshoz rendelt formák sokoldalúsága biztosítja.

1974-75-ben Hetey Katalin ismerőse, Moholy-Nagy Lucia számára készített darabokra szedhető formákat – saját bevallása szerint innét erednek a tükröződő formák.

A mozgatható többoldalú reliefek közös alapstruktúrával rendelkeznek. A legtöbb szobor héj-szerkezetű: magját egy belső blokk alkotja, amely egy burkolatban helyezkedik el. Ez a belső blokk kiemelhető, miáltal a héjszerkezet is átalakul. A mozgás először egyirányú, később a belső tömeg kiemelésével forgássá alakul. A héj szinte fizikai érelemben vett energiahéj, amelyben a mozgatható, forgatható elemek szabadítják fel a héjon belüli energiát. A megmozgatott szobortömeg kétféle módon tesz elevenségre szert: a mag és a héjazat folyamatos lágy összjátékából alakul a tömeg elevensége, a felületi feszültséget pedig a sötét-világos elemek kontrasztja biztosítja. A relief enyhe ritmusokból és kemény formákból áll össze, az eleven feszültséget pedig a geometrikus struktúra és az organikussá vált tárgy közti ellentét okozza.

A mechanikus struktúra Hetey Katalin művének kulcseleme. Egy beszélgetésben azt mondta munkáiról: „Azt szeretném, hogy mint a kisgépek, olyanok legyenek”. A gépi esztétika vezető szólamot kapott a huszadik század második felének szobrászatában is. A hatvanas-hetvenes évek művészetében, a pop art esztétikájából kiindulva a gépi forma már ironikus felhanggal jelenik meg.

Hetey mozgó fémszobrai születése idején az ehhez kapcsolódó lényegi kérdés a gépi és organikus fogalmi ellentétpárjának megjelenítése volt. A mobil reliefeken a gép által készített, finoman megmunkált formák a gépalkatrész-esztétika diadalát sejtetik. A legátütőbb darabok mégis a befejezetlen, lecsiszolatlan alakzatok közül kerülnek ki. Ezekben a végsőkig kifinomult, fényesített gépi forma helyett az emberi kéz alkotói gesztusa válik tapinthatóvá. Hetey Katalin művei végső soron mégis organikus objektumok, amelyek létüket a belsejükben rejlő, változó kiterjedésű tértől nyerik. Ez az üreg az, ami a rész és egész viszonyát, a térbeli struktúrák viszonyrendszerét meghatározza.

Ezt nevezhetjük akár inspirációnak is.

Mélyi József