Az esemény védnöke: Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.

A kiállítás a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Konya Márta és Ferenc Barcsay- jogutódok támogatásával jött létre.

Ennyiből is láthatjuk, ma már sok tényezőnek, kell megfelelő módon összejönnie ahhoz, hogy egy tényleg nagyon értékes és közönséglátogatásra számot tartható képzőművészeti kiállítás létrejöjjön.

Barcsay Jenő a mezőségi vegyes lakosságú Katonában született, 1900-ben. Középiskolai tanulmányait Szamosújváron, Kolozsváron és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban végezte. Festőtehetségét Gulyás Károly tanár fedezte fel, aki Soófalvy Illyés Sándorhoz ajánlotta be. A jómódú erdélyi úr vállalta budapesti taníttatásának a költségeit, azonban csak egy éven át tudta támogatni, mert az első világháború utáni gazdasági válságban a vagyonát elvesztette.

Barcsay Jenő önéletírása „Munkám, Sorsom, Emlékeim” címmel jelent meg, melyből kiderül, mennyire szívósan elszánt egyénisége volt. „Csak azzal szerettem foglalkozni, ami érdekelt.” Tanárai közül Veres Gábor népzenekutató volt, aki mindig egyengette az életét.

Barcsayra jellemző volt a nagyfokú tudatosság és az a makacs kitartás, melyet a művészet iránti szeretet messzemenő módon maghatározott. Ennek ellenére az első világháború okozta nehézségei is hozzájárultak ahhoz, hogy azt az utat válassza, melyet bejárt.

Budapesten beiratkozik a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, amelynek igazgatója, 1920-tól Lyka Károly művészettörténész volt. 1924-ben végzett, ezután, mint művésznövendék két évig a főiskolán maradt. Tanulmányai idején nyomorgott, több társával együtt az iskola egyik helyiségében, a toronyban húzta meg magát. Első mestere Vaszary János volt. Tőle Rudnay Gyulához kéredzkedett, akivel minden évben művésztelepekre jártak. 1923-ban Gyöngyösön dolgoztak, itt festette azt a képet, amelynek kapcsán először érezte, hogy festő lett, mert akkor érezte meg először a síkon a teret, a harmadik dimenziót, ötvözve a lélek, a belső tartalom megjelenítésével. Rudnay ebben a képben ismerte fel igazán tanítványa tehetségét.(A falu bolondja, Szentendre, Barcsay Múzeum).

Könyvéből kiderül, mit is jelentettek számára azok az ösztöndíjak, melyekkel a különböző országokat, a különböző képzőművészeti áramlatokat, megismerhette. Magát az alkotást látni úgy, hogy az, magán viseli az alkotó gondolatát, tehetségét, kifejező készségét és technikáját, amivel megvalósítja mind azt a belső mondanivalót, amit a művész munkájába belesűrít. Kortársai között megtaláljuk: Munkácsy Mihályt, Mednyánszky Lászlót, Szőnyi Istvánt és Nagy István is.

A festék azért van, mert vele meg lehet festeni a képet. Festék nélkül számára nincs élet, nincs kifejező készség. Nem tud, és nem is akar megalkudni a művészet terén, melyről mindent szeretne tudni.

Barcsay élete, mint minden valódi művészé, a vívódások Canossát járása. Becsülendő az a konokság, ahogy kitart amellett, amit hisz és vall. Ennek is köszönhető az az érték, amit hátrahagyott, melynek néhány darabját a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület termében megtekinthettünk.

Takács Gábor bemutatta a Barcsay tanítványok munkáit is. Mint mondta, Barcsayról szükségszerűen kettős kép alakult ki: a festőművész és pedagógus.

Balogh László 1930-ban Szentendrén született. Festő és grafikus. Dinamikus szín és formakapcsolatokból építkezik. Munkáira jellemző a letisztult képi fogalmazás.

Deim Pál 1932-ban Szentendrén született. Képei, grafikái és plasztikái a kristályok szerkezeti logikáját idézik.

Konok Tamás 1930-ban Budapesten született. Festőművész és grafikus, a geometriai absztrakció képviselője.

A kiállított anyag kizárólag szitanyomatokból áll. Takács Gábor kiemelte: „ A jelenlegi kiállításon látható munkák valójában a négy kiállító művész munkáinak lényegét foglalja magában, és ily módon a szemlélő belátást nyer a XX. század magyar képzőművészetének egy rangos mestere és tanítványai műveibe.”

A kiállítás, köszönhetően a szervezőknek, vándorkiállítás, melyet a Kárpát medence több településén is meg lehet tekinteni.

Csomafáy Feren