Száz évvel ezelőtt Kazimir Malevics olyan képeket kezdett festeni, amelyeket szuprematistáknak nevezett. Ezek a munkák radikális következtetéseket vontak le a kubizmusból, megszakítottak minden kapcsolatot a naturával, tisztán geometrikus formákat ábrázoltak vagy pontosabban egymáshoz kapcsolódó, tisztán geometrikus formák voltak, s jelentésük önmagába záródott.

Mondják, ezzel indult az absztrakció. Ha egy kép erőket, struktúrákat, forma- és színviszonyokat jelent, akkor e jelentés elvontságában mindannyian egyesülhetünk, hiszen nincsen tradíció, amelyben benne állnánk, amelyet el kellene sajátítanunk, vagy amely éppenséggel távol áll tőlünk.

Az 1915-ös fekete téglalapba fúródó kék háromszög jelentésén – önmagán kívül – nem kell törnünk a fejünket, de éppen mert ilyen egyszerű ez, csak kis időnek ell eltelnie, hogy megjelenjék a hasonló szerkezetben a harsány jelentés – El Liszickij: A vörös ékkel zúzd szét a fehéret.

Minden tradícióvá válik, a tradíciómentesség utópiája is. Száz év lepereg, s itt vannak előttünk a falakon a szuprematista képalkotás kései utódai. Ezek a kis képek is tiszta geometrikus formákat illesztenek egymáshoz, s ha a néhány kiállított nagy képhez fordulunk, akkor azt is látjuk, hogy mesterüktől – ahogy annak idején Malevics mérföldkőnek számító Fekete négyzetétől – a színektől való elvonatkoztatás sem idegen.

S mégis minden megváltozott, minden az ellenkezőjébe fordult. A korai absztraktok le akarták törölni a táblát, hogy minden előzménytől mentes őj látványt, új történetet rójanak rá. Nem túlzás e gesztust a végképp eltörölt múlttal összefüggésbe hozni. Nagy remény volt ez, amely nem lehetett mentes a radikalizmus brutalitásától. Konok Tamás képeit szemlélve viszont a finomság, a gazdag szövedék tűnik először fel.

Gazdag szövedék – mit is jelent ez? Az absztrakció nem elvonatkoztatás-e az utalásrendszer bőségétől? Nem arra törekszik-e, hogy önmagára és csakis önmagára mutasson? Valami ilyesmi járhatott azok fejében, akik egy évszázaddal ezelőtt minden kultúrát igyekeztek kiszivattyúzni nagy gesztusaikból. De a gesztusból nyelv lett, és a nyelv mindent ki tud fejezni. A kiszivattyúzott kultúra visszaáramolhat.

Visszaáramlik az anyagba. Figyeljük meg a papír matériájának és színének változatosságát, a gondos választást. Visszaáramlik a formába. Figyeljük meg, hogy a papír néhai ismételt benyomásával a kép minimális szintű mélydomborművé változik. Visszaáramlik a témába. Figyeljük meg, hogy a festő miképpen játszik száz év absztrakt hagyományával. Nézzük a jellegzetes fekete-piros megismétlését egy képen, amely a reliefhatás miatt enyhén térbelivé válik, s a piros négyzet elé kerül a fekete háromszög, amelynek éke nem befelé fúródik, hanem minden irányban kifelé vezet, s nyitottá teszi a struktúrát. Nézzük az innovációt, a héber vagy a görög betűk bevonását a tematikába, amely a maga jelentésnélküli voltában is súlyos utalás a tradícióra. Figyeljük továbbá a hihetetlen könnyedséget, amelyben a tárgyatlan tárgyak egymásra találnak, harmonizálnak egymással. Vegyük észre, hogy a komor gesztust a játék váltja fel.

Konok mester mikroludiumoknak nevezi kis képeit. A műfajmeghatározást a zenéből vette, s nem ok nélkül, hiszen egész művészete a társművészetek közül a zene variatív-motivikus világához áll a legközelebb. Ha egyenként nézzük a műveket, akkor is jelentős kis műremekeket látunk, de a fal, amelyen megjelenik az egész válogatás, újabb élménnyel gazdagít, a képek belső kapcsolatával, variációival, kontrapunktikájával, egymásra utalásával.

E kis képek továbbá azt a mély belátást is hordozzák, hogy a méretnek milyen jelentősége van a képzőművészetben. Hogy lehetnek – és vannak is – képek, amelyek kis méretben tartalmasak, nagyban üresek, és megfordítva. A kis méret nemcsak az ezekkel betöltött fal lehetőségét hordozza, hanem az egyes esetekben is az arisztikum rendkívüli lehetőségeit. Nem hiába nevezik egy másik társművészetben, az irodalomban a rövidpróza klasszikus műfaját, a novellát a legartisztitikusabbnak. A kis méret lehetővé teszi, hogy a mű minden ponton közvetlenül egybecsengjen bármely más tetszőleges pontjával. Az ilyen harmónia mi más lenne, mint a híres-nevezetes promesse du bonheur, a boldogság ígérete.

(Mikroludiumok. Konok Tamás kiállítása 2015. szeptember 24 – 2016. február 12. között a Ráday Gyűjtemény Biblia Múzeum kiállítótermében látható.)

 

Élet és Irodalom 2015. október 16.