A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar festő- és szobrászművész. Budapest, 1930. január 9. – 2020. november 20.

A magyar festészetben és relief épületszobrokban a geometrikus absztrakció markáns képviselője, aki gyakran megküzd a művészet értelmének témájával, ugyanekkor színezett, vékony vonalakból építkező alkotásai lírai oldottságot jeleznek.

 

Természet elvű munkák és tanulmányok 1958-ig

Eredetileg zenész akartam lenni, végül is a festészetben találtam meg hangomat. A gimnázium nyolc éve alatt a zenekonzervatórium hegedű tanszakának növendéke, majd öt éven át a Győri Filharmonikus zenekar tagja voltam. Gyermekkoromtól vonzalmat éreztem nagyapám Sándy Gyula egyetemi tanár épülettervei iránt, aki első irányítóm volt a rajzolás, festés megismerésében. Érettségi vizsgám letétele után a festészet mellett döntöttem és felvételt nyertem a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Bernáth Aurél volt mesterem. – Vallom ma is, hogy a nála tanult „természetelvű” festészet alapja minden egyéni stílusnak, amelyet Párizsba való letelepedésemig hittel műveltem. – A művészet nem divat vagy stílus kérdése. Egyedüli kritérium a művészi kvalitás minősége, és az egyén egyedi ideáinak végsőkig kiművelt következetes útja. Diplomám megszerzése után számos csoportos kiállításon szerepeltem, 1955-ben elnyertem a „Fiatal művészek díját”, majd 1957-ben „Derkovits ösztöndíjas” lettem.

Párizsi első munkák, kollázsok, monotípiák, festmények

1959-ben költöztem véglegesen Párizsba. Ott ismertem meg a kortársművészetet és a múzeumokban az addig csak reprodukciókból látott remekműveket, de mindezeken túl azt a lüktető szabad szellemet, életformát, amitől addig elzártan éltem. Mindez változást indikált addigi munkásságomban. Az egy nézőpontra irányuló állványfestés, már nem érdekelt. Nem a látvány másolása, hanem a láthatatlan láthatóvá tevése foglalkoztatott. Egymásra vetült élményeim benyomásaira kerestem festői kifejezést. Sokat dolgoztam új stílusom kialakításán, míg sikerült formába öntenem elképzeléseimet. Inspirációimat a régi Párizs nagy átalakulás előtti idejéből és utazásaim élményeiből merítettem. Műtermem a Les Halles (a régi vásárcsarnok) azóta eltűnt negyedében volt. Az akkor még ott működő kézműves műhelyekből kikerült anyagdarabokat, tapéta töredékeket az urbánus élet talált enyészetleleteit, mint kollázs elemeket munkáimba integráltam. Új alkotásaimból nyílt első önálló kiállításom a párizsi Galerie Lambertben. E sikeres bemutatkozásom indított el pályámon. – Kiállításom nyílt Washingtonban, majd a Hartford alapítvány ösztöndíjával egy évet a kaliforniai Santa Monicában dolgoztam és készültem első önálló múzeumi kiállításomra, amely 1964-ben nyílt a hollandiai Stedelijk Múzeumban.

 

A letisztulás kezdete, a monokróm reliefek

A hatvanas évek végén letisztulási folyamat kezdődött festészetemben. Nagyméretű monokróm relief-kollázsokat készítettem, amelyekből kiállításom nyílt Lausanneban. Ott találkoztam zürichi mecénás barátommal, akik több készülő épületének tereibe relief képeim megvalósításaira tett ajánlatot, amelyek közel három év alatt megvalósultak. – 1970-ben megkaptam a francia állampolgárságot.

 

Graphidionok, a végtelenbe mutató vonalak

Az építészettel kapcsolatos munkásságom hatással volt festészetemre, amely letisztult és a vonal vált domináló elemmé nagyméretű „Graphidionoknak” nevezett vásznaimon. – A vonallal való ábrázolás a vizuális művészetek legelvontabb alkotóeleme, amellyel minden kifejezhető: irányokat jelez, tereket határol, hasonlóan az építészeti tervek rajzaihoz. A különböző nyelvek gondolatainak írásai is vonalfolyamatok, hasonlóan a kottalapokon egymásfölé húzott párhuzamos egyenesein megjelenő hangjegyekhez. Vonalaim kilépnek vagy eltűnnek a sík térben, ezáltal mozgásérzetet keltenek. Odillon Redon az absztrakt vonalak hatásairól mondta, hogy azok közvetlenül a szellemre hatnak. („Les effets de la ligne abstraite agissant directement sur l’esprit.”) – Vonalrendjeim gondolatmenetem harmóniája. Összekötő rendszer, amely a képen túli végtelenre utal. Megújult festészetem a tiszta és világos geometria „apollonisztikus” rendje felé fordult. Formavilágom leegyszerűsödött és színesebbé vált. Hiszem, hogy a rend a szabadság összhangzása, ami életvitelemre, környezetem alakítására is kihatott.

 

Párizs és Zürich között

Az időben Zürich a nemzetközi művészeti élet jelentős központja volt. Ott találkoztam a Schlégel galéria tulajdonosával, aki feleségemmel Hetey Katalinnal együtt, együttműködést ajánlott azzal a feltétellel, hogy az elkövetkező években négy-öt hónapot Zürichben dolgozunk, ahol műtermet és lakást béreltünk. Együttműködésünk haláláig 23 évig tartott. Galériájában és közvetítésével számos múzeumban és neves galériában önálló és csoportos kiállításokon szerepeltünk. Munkáinkat évente a Baseli „Art Expokon” is bemutatta. Közös szerepléseink révén ismertem meg Richard Paul Lohset, Max Billt, Emil Graesert, és a konkrét iskola ma már neves mestereit és műgyűjtő vevőimet.

Munkásságomra tudatom alatt hatással voltak az évekig tartó rendszeres zenei gyakorlásaim és fellépéseim. – A megszólaltatás tökéletességére, ritmikára, vonalvezetésekre való figyelések és a mű egészének összefoglaló tolmácsolása, minden művészet közös problémája. Mindezt ösztönösen megértettem és segített festészetem alakulásában. De megértettem azt is, hogy e két művészeti ág mégis más. A palettára nyomott színeknek és a zenei színhatásoknak nincs közük egymáshoz. Tudatosan zenehallgatásból nem inspirálódtam. Mégis számos rólam írt kritika képeim láttán muzikalitást emleget. Lehetséges.

Első magyarországi bemutatkozásom Győrben, majd feleségemmel együtt a Budapesti Szépművészeti Múzeumban volt 1981-ben. 1995-ben a Ludwig Múzeum megrendezte életmű kiállításomat. A kilencvenes években Budán ingatlant építettem, így dolgozhattam Magyarországon is.

Munkásságom közel hatvanöt éve alatt tudatosan festészetem megújítására törekedtem. Ösztönös tartózkodás volt ez a rutinos önismétléstől.

 

Utak a transzcendens felé

Az utolsó harminc évben egyre erősebben vonzódtam a tapasztalattól függetlenül létező transzcendens életérzés felé az értelemmel fel nem fogható időtlen megjelenítésére. Képsorozataimnak a „Sine loco et anno” (tér és idő nélkül) címet adtam.