Konok Tamás mostanára mesterkonstruktivista lett. Mestere, Bernáth Aurél példáját követő korai képeit, csendéleteit és hűs tájait ezúttal csak a Kiscelli Múzeumban rendezett kiállítás impozáns katalógusa idézi – írja kritikusunk A gondolatmenet struktúrája című kiállítás kapcsán. Gondolhat bárki bármit, Bernáth Aurél tanárnak is rendkívüli volt, ezt korunk doyengalériája fényesen bizonyítja. Csernus, Kokas, Konok – hogy csak őket említsük az élő vagy tegnap még élt legnagyobbak közül – mind az ő osztályában tanulta a szakmát, mind az ő nyomában kezdett el dogozni ötven-hatvan éve. Hogy aztán mind a három növendék hamar szakított a Bernáth-hagyománnyal, hogy tehát ebben az önálló mesterré válásban mennyi érdeme volt az eredendő mesternek, s mennyi az egyéniségnek, azt sosem fogjuk már megtudni. Azt azonban látjuk, hogy a Bernáth-indításban felettébb sokféle lehetőség rejlett: a névsor önmagáért beszél.
Konok Tamás mostanára mesterkonstruktivista lett. Bernáth példáját követő ötvenkilences képeit, csendéleteit és hűs tájait ezúttal csak a kiállítás impozáns katalógusa idézi, akárcsak azt a változássort, amely ekkortájt bekövetkezett párizsi letelepedésével kezdődött. S bár egymást követő korszakainak nyilvánvalóan sok köze volt a romtemplomban most látható tiszta, éles levegőjű panorámához, ragaszkodjunk a jelen látnivalóhoz. Egy legfeljebb tíz-tizenöt éve kezdődött periódus csúcsaihoz, amelyek a nyolcvan felé haladó festő minden érettségét és életkorát semmibe vevő erejét tanúsítják.
Síkkonstruktivizmus. Finom, metszően érzékeny vonalaknak és súlyos vagy lebegő síkidomoknak az absztrakciója, szöggeometriának és szöggeometriától igen ritkán eltérő, azt meghajlító, abba belevágó íveknek a rendszere. Kevés eszköz és kevés szín. A Vörös graphidion kétezer-hatos vásznán egy parányi fehér négyzet a csukló vagy a kötőelem, amely megtartja a vékony fehér tengelyek, s így a rájuk eresztett súlyos fekete hasáb egyensúlyát, ám a képmezőt a diadalmas, erős vörös uralja. Az S. T. 2008 jelű tábla egyetlen fekete negyedkör görbületét engedélyezi, de az olyan dinamikus, hogy behatol, belevág egy sárga téglalapba. Mellette az S. T. 2009-en kék-fekete a negyedkörív, s utoljára Moholy-Nagynál látott pátoszt teremt az ezúttal sárga képfelületen.
Ha meggondoljuk, mennyi fáradó utánérzés, mennyi csörömpölő epigonizmus terhelődött a klasszikusokra kilencven esztendő során, ha hozzávesszük mindazt a kaján csúfságot, amellyel a posztmodernnek nevezett utókor kezelte az eredeti síkkonstruktivizmust, Konok késői korszakát alig értjük. Liszickijék kommunista jövőben bízó optimizmusa, a Bauhaus politikailag kevésbé intoleráns küldetéstudata, Mondrian filozófiája mind a gyönyörűséges múlté – nem tudni, honnan van Konok magabiztossága. De hiteles és méltó a folytatás. A határozott, erős és a finoman ellazított vonalak artisztikus precizitása, az alapszínek aszkézise, ám ellenállhatatlanul győztes kombinációja, a légies és az ezekhez képest brutális formák feszültsége mind eredeti és mind töretlen. Most ismét láthatjuk, hogy ebben a végletekig leegyszerűsített stílusban, világnézetben és üdvtanban a változatosságnak milyen határtalan lehetőségei rejlenek.
Konok többnyire graphidionnak nevezi képeit, jó érzékkel utalva sokszor emlegetett fölmenőjének, Ferenczy Istvánnak a főművére. A nemzeti jelképpé lett Pásztorlányka, amely a klasszikus A szép mesterségek kezdete címet is viseli, Kazinczytól egy harmadik, frissen alkotott görög nevet is kapott, s ráadásul dicsőítő epigrammát a költőtől, aki akkor még nem is látta a művet. A módszernek máig akadnak követői, de aki látványélmény alapján nyilatkozik a szobrászutód munkáiról, nem talál disszonanciát. Műgondban, minőségben semmiképpen sem. A Szürke graphidion józan, mint egy acélfal, fekete vonalú, megdöntött téglalap próbálja kibillenteni az egyensúlyából, de egy másfajta szürke tagozat és egy fehér egymásba kapcsolódása visszazökkenti. A Zöld graphidion egyáltalán nem zöld, de szürke-fekete világában a változó vastagságú, lazúrosan oldott vonalak egyensúlyt teremtenek. A legelegánsabb talán a Kapu, vonalmozgások, amelynek fehér vásznán a vékony fekete csíkok nagyon választékos szövet benyomását keltik, és úgy teremtenek bonyolult stabilitást, hogy a fekete vonal csupán a faktúrájától színesnek tetszik.
Megvan a rokonság. Ha az új Konok-képek nem kínálnak is a Pásztorlánykáéhoz hasonlítható erkölcsi-esztétikai tanulságot, ha a kiállításcímben megadott mondanivaló éppúgy olvasható ki vagy olvasható bele a művekbe, mint a konstruktivista elődök ideái az övékébe, feltűnő, hogy Konok minden bonyolult szerkezetéből szép egyensúllyal kerül ki. Akárcsak a klasszicizmus.
Rózsa Gyula – Kultúra 2009.07.14 18:45
