Konok utolsó években készült geometrikus-zenei absztrakciói a mögötte álló évtizedek művészeti tanulságainak összegezései. A végtelenséget, az időnélküliséget érzékeltető képstruktúrák a korábbi, materiális-konstruktív világból a spirtuális festészet felé haladás benyomását erősítik. A galéria a művész legutóbbi évben készült munkáiból mutat be válogatást, az ars dictandi – szerkesztett művészet – szellemiségét reprezentálva.

Bölcsesség, szabadság, grácia

Konok Tamás képeihez nagyon keveset tehet hozzá az értelmező. Ezek a nagyszerű művek az absztrakt modernizmus ma már hosszú hagyományában állnak, s csak azoknak érdemes arról mesélni, hogy nem reprezentálnak semmit – azaz nem ábrázolnak, nem jelenítenek meg valami meglévőt a természetben, a világban –, hogy fő inspirációjukat magából a médiumból nyerik, akik nem ismerik több nemzedék ilyesmire irányuló erőfeszítéseit. Ilyesmit mondok, mert a fenti leírással csak Konok törekvéseinek általános kereteit akartam jellemezni, s egyben azt is megmagyarázni, hogy miért tartom hiábavaló törekvésnek, hogy valamiféle jelentést erőltessünk rá a műre, vagy csikarjunk ki belőle. Ezeket a képeket egyszerűen jó nézni, s amikor már nagyon sokat láttunk belőle, és még mindig nem untuk el, még mindig élvezzük változatosságát, gazdagságát, még mindig nem fáradunk, s a művekben sem látunk semmi fáradtságot; ismétlést igen, de a szó mélyebb értelmében vett önismétlést soha – akkor válik az egyszerű hirtelenjében nagyon bonyolulttá. Nem a jelentésre kérdezünk, hanem a jelentőségre.

Konok Tamás érdemes kritikusai gyakran elemzik munkái térszerkezetét. Saját szememre hagyatkozva tisztelettel ellentmondok: én nagyon ritkán észlelek teret, mélységet a képein. Sőt, elementáris voltuk, amely nem utolsó sorban az elemekre való redukcióból, a minimumban megszülető maximumból következik, a képmélységtől való elvonatkoztatásban jelenik meg. Képei sík felületek. „Síkfelület az, amelyik a rajta levő egyenesekhez viszonyítva egyenlően fekszik” – mondja Euklidész az Elemekben. Ennek az egyenlő fekvésnek a megbontása, a tér és a mélység illúziójának létrehozása valaha számos festő-nemzedék nagy vállalkozása volt. De nem kevésbé volt jelentős a modern festészet egyik ágán ennek az illúziónak az illúziótlan visszavétele. Clement Greenberg, az absztrakt festészet nagy elméletírója kezdeteit egyenesen Edouard Manet-hoz vezeti vissza, mondván, hogy az ő képei „az első modern – Greenberg szóhasználatában modernista – művek, amelyek őszintén »elmondják« magukról, hogy sík felületre vannak festve”.

A Konok-képeket meghatározó egyenesek: vonalak. Talán érdemes itt kitérni arra, hogy miért adja Konok mester számos képének a graphidion címet. Ez a szó a mi Kazinczynk leleménye: ő nevezte így el Konok egyik ősének, Ferenczy Istvánnak legsikerültebb művét, a Pásztorleányt. Kedves kis rajzoló – fordíthatnánk az eredeti szándék szerint, hiszen a szobor egy szép mítoszt, a rajz születését, vagy – megint csak Kazinczyval szólva – a „Szépmesterség feltalálásának szempillantását” idézi fel. Konoknál azonban más jelentést kap, a gyakori címadással szinte műfajjá teszi a szót, s mégsem távolodik el az eredettől, mert a graphidionok egy végtelenül hosszú út megtétele után oda jutnak vissza: a vonal primátusában felfogott festészet geneziséhez.

Ezek a vonalak azonban Konoknál az elmúlt évtizedekben nem girbe-gurba ákom-bákomok – mint egyébként a modern festészet nem egy nagymesterénél –, hanem konstrukciók. A kérdés azonban az – s számomra úgy tűnik fel, hogy ezzel jutunk Konok mai alkotóperiódusának lényegéhez –, hogy miért nem érezzük e konstrukciókat sohasem megkonstruáltnak? Nevezéktanunk persze – mint mindenre – erre is van: lírai absztrakció, lírai geometrizmus. De Konok képeinek végtelen tisztasága, amely persze letisztítást, eltakarítást is jelent, a személyes érzelmek és hangulatok beszűrődését is csak azon az absztrakt szinten engedélyezi, amelyet mindközönségesen szabadságnak nevezünk, s ahol ennél konkrétabb jelentéstulajdonításra nincsen mód.

Valóban: az absztrakt konstrukció irányzata szigorú művészeket és szigorú elméletírókat hozott létre. (Ilyen volt az említett Greenberg is.) Szigor, szolgálat, aszkézis. Csupa olyan fogalom, amely végtelenül távol áll nemcsak a mester személyétől, hanem művészetétől is. Annak a másik kiállításnak az alapján, amely most a városban a harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti Konok-műveket mutatja be (az Aulich-galériában), fogalmat alkothatunk arról, hogy a legszükségesebbre korlátozódó letisztulás miből s miként vált talán a hetvenes évek közepétől a mester gazdag és eredeti festői nyelvévé, s hogyan lett ez a legszükségesebbre korlátozódás az „amit vesztek, azt nyerem” elve alapján végtelenül gazdag és szabad birodalommá.

Ideális oeuvre-be jelentős művek veszik körül a főműveket. Én választottam magamnak főművet ezen a kiállításon, a 2008-as Kék graphidiont. Az egyenes vonalak hálójának könnyedsége, a fekete és fehér vonalaknak, a vonalak vastagságának ritmikája, az a bátor görbe a kép jobboldalán, az alsó rész fekete, két végén derékszögben beforduló csíkja – amely alapzattá válik –, a vászon négyzet-alakjának merész figyelmen kívül hagyása, amely felrúgja a konstrukció kiszámított megszerkesztettségét, anélkül, hogy térhatást keltene, s az alapszín eleven, a belé fektetett munkát elrejteni nem akaró gazdag faktúrája: mindez egyetlen műben is összefoglalja Konok Tamás végtelenül kifinomult piktúráját, amely bölcs, szabad és a szépségnek egy olyan fajtáját testesíti meg, amelyet leginkább a báj, vagy ritkább szóval a grácia fogalma fejez ki. A bölcsesség, a kifinomult kultúra gyakran egy hosszú formai szekvencia utolsó nagymestereinek kiváltsága. Az utolsók egyikének lenni talán nem vidám dolog, de Konok mesternek cserébe megadatott, hogy nyolcadik évtizedében is főműveket alkosson.

Radnóti Sándor