A maga nemében egészen különleges fotóhagyatékot mutat be a Fortepan. Konok Tamás festőművész tette lehetővé számunkra, hogy édesapja mintegy 15 ezer darabos fotóhagyatékának általunk kiválasztott részét – 1200 képet – közzétegyünk. A papírképeket, negatívokat és színes diákat tartalmazó gyűjtemény jelentős része a történelem viharaiban elpusztult, de még így is jelentős mennyiségű az, ami megmaradt a családnál. A Fortepanon látható, a fotós életútját végigkísérő 1200 képet ebben a válogatásban elsőként mi tehettük közzé. Az örökös a hagyaték teljes egészét, a mintegy 6 ezer digitalizált képet és vele együtt az eredeti filmanyagot, a Fortepanos publikációval párhuzamosan, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának ajándékozza, ahol méltó körülmények között őrzik és dolgozzák fel majd a jövő számára.
A pusztán lelkesedésből életre hívott és működtetett Fortepan történetében egyébként nem ez az első együttműködés állami fenntartású közgyűjteménnyel: a tavaly felfedezett, ugyancsak páratlan értékű Schoch-hagyaték is erre a sorsra jutott, amikor az örökösök nyáron a Nemzeti Múzeumra bízták a 100 éves térhatású fényképek eredeti üveglemezeit. Nagy Gyula 1956-os forradalmat megörökítő negatívjait is közgyűjteményben, a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében helyezték el a fényképész örökösei.
Id. Konok Tamás képei ez idáig csak a fotós szakma legszűkebb berkeiben voltak ismertek. Néhány színes diát közölt már aSzínes Magyarország című 2003-as kötet és egy kevés bekerült a kecskeméti Fotótörténeti Múzeum gyűjteményébe is. Azonban ez az első alkalom, hogy egészben látható id. Konok Tamás fotográfusi pályájának íve.
Konok 1898. december 18-án született a felvidéki Kisgaramon, szegény tisztviselő családban. Fiatalságát a Felvidéken töltötte, a gimnáziumot Máramarosszigeten végezte. Az ötgyermekes családnak nem volt más választása, minthogy papi, vagy katonai pályára adja gyermekét. Az utóbbit választották, mert ez nem rótt anyagi terheket az állami alkalmazottak számára.
1915 és 1919 között a kassai Császári és Királyi Hadapródiskola növendéke volt. Mindig vonzódott a művészetek felé: már kora ifjúságától érdeklődött a zene iránt, és diákévei alatt megtanult hegedülni. Hubay Jenő magánnövendékeként számos alkalommal fellépett koncerteken is. Mégis azonban a család szűkös anyagi körülményei nem engedték meg, hogy a Zeneművészeti Főiskolán folytassa tanulmányait.
1922-ben avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Katonai pályafutását a gyalogságnál kezdte, majd a Honvéd Légierőknél folytatta. A repüléssel családja kívánságára a húszas évek végén felhagyott. 1928-ban megnősült, feleségével, Sándy Piroskával még abban az évben Budapestre költöztek Sándyék Toldy Ferenc utcai házába, ahol Konok sok szempontból más társadalmi közegbe került. Apósa, Sándy Gyula korának elismert építésze és megszállott amatőr fotográfus volt. Valószínű, hogy innen kapott kedvet a fiatal tiszt a fotózáshoz.
1937-ben kezdett el komolyabban foglalkozni a fényképezéssel. Ekkor vette első Leicáját és belépett az Egyesült Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségébe is, ahol olyan klubtársak közé került, mint Balogh Rudolf, Pécsi József, Dulovits Jenő. Könyvtárnyi szakirodalmat olvasott el, amiből már ekkor mindent megtanult, amit ebben az időben a fényképezésről tudni lehetett. Szinte rögtön elkezdett színes anyaggal is dolgozni, ami akkor még ritkaságszámba ment. Közeli szakmai kapcsolatba került Angeloval és Rehák Tiborral is. Képeit az Új Idők, a Fotóművészet és más képes újságok is közölték. Számos hazai és külföldi fotókiállításon nyertek díjat képei. 
Győrben, ahol katonatisztként szolgált, lakásán fotólaboratóriumot rendezett be. Miután alaposan megtanulta a fotókémiát, az előhíváshoz szükséges vegyszereket is maga állította össze, a papírképek és negatívtáskák hátoldalán nem egyszer rögzítve a kép előhívásához szükséges anyagok összetételét és a hívási időket. Mint hivatásos katonatiszt, kedvtelésének csak a szolgálatok után tudott hódolni, nem egyszer éjszakába nyúlóan. Gondosan megkomponált képei főleg a magyar tájakat, városokat, falvakat és embereket mutatják be. Beállításai a fény és árnyék nagyszerű ötvözetei. Konokot és művészetét nemcsak a profikból álló szakma, hanem maguk a fotográfiák is kiemelik az amatőr fényképészek százezres táborából.
1942. február 1-én, az akkor már őrnagy Konok Tamást az újonnan felállított haditudósító század egyik parancsnokává nevezték ki. A haditudósítók 1942 júniusában mentek ki a keleti frontra, de már decemberben, a doni katasztrófa előtt visszarendelték őket. A fennmaradt képek között nem találunk igazi hadi eseményeket bemutató fotókat, még a katonai vonatkozású képek száma is viszonylag csekély. A háború inkább csak közvetve jelenik meg a fennmaradt képeken: hadifoglyok, lerombolt városok, falvak és a hadtáp körletének mindennapjai. A hómezőkön átvonuló sereg is inkább tájkép, mint csata előtti vagy utáni felvétel. Nem volt igazi tudósító, fotóriporter, nem a pillanatnyi helyzetek, hadi események izgatták elsősorban. Konok nagyobbrészt nem a háborút fényképezte, hanem a környezetét: a lakosságot, az orosz falu életét, a tájat, a rá oly jellemző, idilli beállításokban.
1943 májusában a doni katasztrófa után a Haditudósítók munkáiból reprezentatív kiállítást rendeztek a Vigadóban. Konok orosz portréi „ezek ellen harcolunk” felirattal kerültek a tárlatba. Nem sokkal a kiállítás megnyitása után, az elismerő fotós kritikák ellenére, a tablót eltávolították. 
1944 januárjától a győri 16/I. zászlóalj parancsnoka lett. A közismerten németellenes főtisztet a német megszállás után a keleti frontra vezényelték. Szálasi hatalomátvétele után nem esküdött fel a nemzetvezetőre, így távollétében halálra ítélték. 1945 januárjában katonái egy részével átállt az orosz csapatokhoz, majd Debrecenbe ment, ahol az Ideiglenes Kormánynál jelentkezett a németellenes harcra.
A háború után visszatért Győrbe, ahol a város egyik katonai parancsnoka lett. Miután nem lépett be a kommunista pártba 1947 novemberében elbocsátották, nyugdíját megvonták. Szerencséjére, mert legtöbb ludovikás társát, aki csatlakozott a Párthoz, néhány évvel később a kommunista terror kivégezte. Ekkor, ötvenévesen iratkozott be az ipariskolába, ahol fényképész mestervizsgát tett, hogy egykori kedvteléséből hivatalosan is megélhetést nyújtó foglalkozás lehessen. Társbérletesített lakásában szerény műtermet nyitott, és eleinte mint „maszek” dolgozott, majd a nyersanyaghiány a helyi szövetkezetbe kényszerítette.
Mindennapjait a műtermi megrendelések és a riportok: az üzemi élet és az ünnepi felvonulások dokumentálása töltötték meg. Az ötvenes években többször zaklatták, majd a forradalom után minden ítélet nélkül több hónapra be is börtönözték. 1968-ban rokkant egészségi állapotban feladta iparát és feleségével Csepelre költözött, ahol két évvel később elhunyt.
Képei azt a világot őrzik, ahogyan ő szerette volna látni az életet: humánusnak, derűsnek és optimistának.
(Valamennyi werkfotó illetve reprodukció Németh Tamás munkája.)